A Svatojanská utcai Zenei Intézet ablakai az udvarra néznek. Meleg időben nyitva hagyják őket és Mattas műtermébe behallatszik, ahogy végigjátsszák a skálát vagy ahogy a hegedű- és zongoraszonátákat gyakorolják. Te ugyan a hegedűt szereted legjobban, mégis magad nyitod ki a másolóhelyiség ablakait, amikor csak lehetséges, hogy beszállhassanak hozzád a hangok. A szünetekben közvetlenül az intézet ablakai alá jársz rágyújtani egy-egy virzsínia-szivarra. Egy alkalommal egy lány jelenik meg az ablakban és a vonóval sodor el a homlokából egy rakoncátlan hajtincset. Ez az ablak által keretezett nem természetes, de sajátos mozdulat lenyomatot képez a gondolataidban, mintha neked is érzékeny lemez lenne a szemeid mögött. Ettől kezdve más a virzsínia-szivar íze, a nyitott ablak felé hunyorogsz és Bohouš nevet rád a kopírozóból: Egészen az ágyékodig hegedül a kicsike, mi?
1899 tavasza van, közeleg az évszázad vége.
Bohouš azok közé tartozik, akik túlélték a tűz tombolását a bányában. Ezt a kétméteres és egy mázsát nyomó fickót az utolsó pillanatban húzták ki, a feje hátsó részén mostanáig nem nő haj. Csakhogy két évvel később a munkaállomásán a bányában szikla szakadt a lábára és pozdorjává zúzta a térdét. Mattas távoli rokona volt, és amikor az előző asszisztense önállósította magát Sedlčany-ban, felajánlotta Bohoušnak, hogy felveszi kisegítőnek. Azóta húzza falábát a műterem faburkolatú padlóján, és ha Mattasnak nem tetszik az ügyfél zsebében ferdén álló zsebkendő, Bohumil megigazítja, hogy Mattasnak ne kelljen elhagynia parancsnoki helyét a kamera mögött. A kőfejtéshez képest valóban finom munka.
A tanév vége előtt a Zenei Intézet diákjai eljönnek fotográfiát készíttetni magukról. A sötétkamrába hat lemezből álló küldemény érkezik hozzád.
Meggyújtod a petróleumlámpa kanócát és ráhelyezed a rubinvörös üvegburkolatot. A vörös fény beragyogja királyságodat: a nyirkos falakat, a hosszú polcokat a csiszolt dugókkal és szorgosan felcímkézett üvegekkel, tölcsérekkel, pipettákkal, kis üvegkádakkal, keverőpálcikákkal, magas menzúrákkal, melyek hihetetlen képességgel rendelkeznek, úgy borulnak ide-oda, mint a tekebábuk. A hosszú faasztalon különböző méretű üveg- és porcelántálak sorakoznak, alatta bádoglavórok, melyekbe minduntalan belerúgsz, pont ahogy azt Mattas nem tűri. Vannak még itt kis bádogszekrények a lemezek kimosására és faállványok a szárításukra, kész alkimista laboratórium.
Kimosod a tálakat a régebbi vegyszerekkel és nekiállsz az előhívó elkészítésének. A boltokban már kaphatók előre elkészített oldatok, amelyek megkönnyítik az amatőrök munkáját, de Mattas ragaszkodik a saját bevált receptjeihez. A saját előhívóját mindenkinek ismernie kell, mondja, mintha a vércsoportról beszélne.
Fogod az üveg mérőedényt, literenként beletöltesz három liter vizet és felteszed a vizet a gázégő fölötti üstben forralni. Hagyod a forrásban lévő vizet körülbelül egy percig bugyogni, aztán lezárod a lángot és megvárod, hogy a víz olyan húsz fokosra hűljön. Minduntalan türelmetlenül méregeted a hosszú higanyos hőmérővel, közben a kis mérlegen kiméred a vegyszereket. Amint a víz hőmérséklete lecsökken, kimérsz egy litert és kálium-metabiszulfitot és pirogallolt szórsz bele mikroszkopikus kristályok formájában, melyek olyan könnyűek, mint a hópelyhek és olyan könnyen el is olvadnak. A második oldathoz elég 250 g szódát feloldanod a következő liter vízben, a harmadikhoz pedig nátrium-szulfitot. Végül mindhárom oldatot összeöntöd, alaposan elkevered az üvegpálcikával és a kész előhívó egy részét egy porcelántálba öntöd.
A 13 x 18 cm-es formátumú lemezek egymás mellett fekszenek a szemben lévő száraz asztalon, egyformán és látszólag egyformán vakon, mint mikor új csomagot bontanak ki. És mégis, a fény sugarai már mindegyikbe más és más vonásokat rejtettek. Óvatosan, az éleinél fogva fogod az elsőt és az érzékeny réteggel felfelé a pirogallolos előhívót tartalmazó tálba helyezed. Ügyelsz rá, hogy a lemez egyszerre és egyenletesen elmerüljön, különben csík keletkezne rajta. A lemez felületén megjelenik néhány apró buborék, gyorsan lesöprögeted őket egy ecsettel, hogy megspórold magadnak a retusálási munkát – a buborékok alatt kis előhívatlan pontok maradnának, amelyek így nyomot hagynának a pozitívon, ezt már jól ismered. A sarkánál fogva tartod a tálat és enyhén mozgatod, nehogy megfeketedjen benne a lemez.
Alig tizenöt másodpercig tart, és Mattas dinamikus előhívójában a vak lemezből elkezdenek előbukkanni az első, nem kivehető foltok. Nagy gallér, hályogosan fehér szemek, további öt másodperc alatt már felismered a lány arcának finom vonásait. A fejet a két copfba font haja keretezi. Ő az? Előjönnek a félárnyékok és végül az árnyékos részletek is, az összehúzott drapéria és a szoknya meggyűrődött anyaga.
Nagyjából egy perc után óvatosan kiveszed a lemezt az előhívóból. Ellenőrzöd a kontrasztot és a fedettséget a rubinszín ellenfényben. Minden rendben levőnek tűnik, a lemezt vízbe meríted és végre rendesen megnézheted. A lánynak a negatívon sötét, helyenként szinte fekete haja és hamuszürke bőre van. A fény kis tócsái csak a szemgödrei zugaiban maradnak meg, az orra alatti árnyékban, a fülporcnál és valahol mélyen a hegedű belsejében, melyet a combjához támaszt. Fekete blúza a nyakáig begombolva, a blúza feltűrt ujjaiból egy félvér lány kezei lógnak ki és a bal gyűrűsujján macskaszemként ragyog egy kámea gyűrű.

● ● ●

Olyan hatéves lehettél, mikor anyukád elkezdett a pincébe küldeni krumpliért. Nem szívesen mentél oda, ez azt jelentette, hogy fogod a gyertyát és lemész a félhomályban tíz ferde lépcsőfokot. A piszkos falakon pókhálók lógtak, a kezedre tapadtak, ha megtántorodtál. A pincében furcsa szag terjengett, megrekedt lent a nyirkosság és a rothadás, amit a krumpli sem kerülhetett el, úgyhogy a kezedben időnként csak undorító nedv maradt. És mégis zajlott abban a pincében valami különös, ami néhányszor rávett, hogy tovább tartózkodj ott, mint szükséges volt. A krumpli egy halomban hevert a falnál, melyben az udvarra vezető szelelőnyílás volt. Világos napokon ezen a szelelőnyíláson keresztül csekély mennyiségű fény vetült be, csaknem kivehetetlen folt. De a régi krumpli csírái jól tudták ezt: azok, amelyek az akna közelében hevertek, csalhatatlanul megindultak, hosszú fehér férgecskék kúsztak a padlón a fal körül és a fény felé igyekeztek. Néhány csíra elhalt félúton, mikor az öreg gumó már nem tudta éltetni, de mások eljutottak egészen a szelelőnyílás belsejébe, amelyet idővel egészen körülnőttek. Talán két méter hosszú volt, úgyhogy egyetlen férgecske sem fejezhette be a fény felé vezető útját, de téged ez nem bántott. Tétlenül üldögéltél a krumplihalom előtt és a csatorna belsejébe bámultál, hogy vajon hova igyekeznek azok a csírák. Volt ebben valami ijesztő, ebben a vak, fény felé való törekvésben, de nem tudtál onnan elszakadni. Míg anyukád aggódó hangja vissza nem hívott a felszínre.
Nemrég visszaemlékeztél erre — itt a sötétkamrában olyannak tűnsz magadnak, mint az a rothadásnak indult krumpli a pincében. Teljesen körbenőnek a csírák és minduntalan keresed az alkalmat, hogy az udvarra, vagy legalább a másolóhelyiségbe juthass.
Amikor most belépsz a kopírozóba, Bohumil éppen a fény ellenében tartja a lemezt a lány portréjával, és elég magasra emeli a kezét, hogy ne tudd tőle elvenni a lemezt. A lemez után veted magad, de a fickó akkora, mint egy hegy, és még azzal a protézissel is úgy ugrál, mint egy csimpánz.
Mi folyik itt? lép az ajtóba Mattas.
Bohumil engedelmesen átadja Mattasnak a lemezt. És az istállódba hívtad-e? kérdezi Mattas.
Értetlenül nézel rá.
Kérdezem, hogy ezt a fiatal kancát megfelelően hívtad-e? Elő, kacsintgat Bohouš-ra.
Majd szárazabb hangon hozzáteszi: Nagyon jó, Drtikol, nagyon jó. De bárcsak minden ügyfelünk iránt ennyire érdeklődnél. Még a negatív átlakkozására is jutott időd? Nem hiszek a szememnek.
Aztán Bohumilhoz fordul: ma jön madám von Nováková a lányaival, elöl lesz rád szükségem. A bárisnyák állítólag képet szeretnének a nyári kérőknek.
Mester, kérdezhetek valamit? szólalsz meg. Mi lenne, ha ezeket a képeket holnap személyesen kézbesíteném?
Személyesen? Mit szólsz ehhez, Bohouš?
Én aszondom, hogy egyelőre szó sem lehet semmiféle képekről. De ha Francek ad három virzsíniát, hogy minden szünetre jusson egy, talán kölcsönadnám neki a másolókeretet, hogy készíthessen néhányat.
Mit szólsz ehhez, Drtikol?
Kettőt adok, alkudozol. Ennek a fele se tréfa, egy csomag elég kell, hogy legyen egy egész hétre.
Ebben az esetben nem érdemled meg a borbély lányát, feleli Mattas. Távoztában még hozzáteszi: Meg kell hagyni, valóban a megtestesült báj. Amikor a kisasszonyt fényképeztem, uraim, a Voigtländer teljesen bepárásodott! Pedig ez legfeljebb télen történik meg…
Míg a sötétkamra a te tereped, a kopírozóban általában a lármás Bohouš uralkodik és néha Otakar Mrkvička is besegít. Kellemesebb munkájuk van, Bohumil kopírozó papírt tesz az előhívott lemez alá, rögzíti egy fakeretbe, erős kapcsokkal biztosítja, és a kereteket a nagy, az udvarra néző ablakkal szembeni állványra állítja. Ott a kakasülőn napoztatja őket néhány órát, a nappali fény türelmesen dolgozik rajtuk és közben el lehet végezni a többi dolgot, amelynek nem számít a fény. A fotográfiák aranyos fürdőben színeződnek, hogy megkapják a kívánt barnás árnyalatot, zsinóron száradnak. Aztán általában megint a te kezedbe kerülnek, mert bebizonyosodott, hogy finomabb érzéked van a színekhez és formákhoz, így a felvételeket díszkartonokra ragasztod és megjelölöd őket Mattas műtermének pecsétjével. Ezt a munkát szívesen végzed, magad kevered a keményítős ragasztót, megnedvesíted a kartonokat, hogy ne csavarodjanak össze, és a fotográfiát egy nagy, markolattal ellátott fém prés segítségével nyomod rá.
Tízkor van az első szünet, a padon ültök Bohouš-sal és a te készletedből dohányoztok. Körülbelül fél évvel azután kezdtél dohányozni, hogy Mattashoz kerültél. Bohumil kínált meg az első virzsínia-szivarral és azóta az egyiket a másik után kunyerálja tőled. Ha nem akarsz adni, feltűri a nadrágját, megmutatja neked a facsontot és előadja a kolduló nyomorékot.
És tudod egyáltalán, hol lakik? kérdezi és beleszív a szivarba.
Egy este követted, először beugrott az apjához a városi fürdőbe Příbram szélén, aztán elvezetett az egész városon keresztül egészen a Milínská utcáig.
És szóba elegyedtél már vele? puhatolózik.
Ma sok a fény, nézel körül, gyorsan megy.
Hát jó, veregeti meg a válladat, mára megelégszem két virzsíniával, és holnap szépen elviszed neki. De aztán mindent szépen elmesélsz, világos?
Minden másolókeretnek a hátulján van egy csapófedél, aminek köszönhetően ellenőrizni lehet, hogy halad az előhívás: látjátok, hogy a kontúrok még gyengék. De ebéd után Bohouš már Mattasnak segédkezik, és így a hegedűs lány exponált felvételét nyugodtan kiveheted a keretből. A pozitív telített, a kép fedettnek és kontrasztosnak látszik. A hegedűs lány kissé az objektív mellé néz, a fejét enyhén a hangszere felé dönti. Mattasnak sikerült olyan érzést keltenie, mintha a lány belső hallásával éppen valamilyen koncertet hallgatna, szemében látszik az elragadtatás.
De a fény kémiai tulajdonságait nem lehet feltartóztatni. A felvételt gyorsan vízbe mártod, zavaros lesz a kiválasztódott ezüst-kloridtól. Aztán előkészíted az aranyos fürdőt, amelyben megfürdeted ezt a kedves arcocskát, hogy a felvétel kellemes barnás lila árnyalatot kapjon. Újra átmosod, fixálod a nátriumszulfidos fixáló fürdőben és végül tiszta vízzel megkereszteled a kópiát.
A fény és a vegyszerek kétnapos szolgálatát követően a hegedűs lány kabinetfényképe végre a zsinóron lóg és csöpög belőle a víz a faburkolatú padlóra.
Valóban bájos lányai vannak, hallod Mattas mézesmázos hangját a műteremből.
A kertben megszólal a fekete rigó, itt az idő egy újabb virzsíniára gyújtani. És itt most minden összekapcsolódik és egymásba hullik. A hegedűs lány nedves felvételei a zsinóron lógnak, a kertben a mindenféle színekben illatoznak a virágok, a fészer ablakában egy szürke csíkos macska nyújtózkodik, amelyet az érkezésed ébresztett fel. Ferde árnyék felezi el a Zenei Intézet homlokzatát, a nyitott ablakból zongorát és magas, lányos énekhangot hallasz, amely minduntalan visszatér a versszak elejére. Június közepe van, tizenhat éves vagy. Pöfékelsz és félig lehunyt szemmel elképzeled a hegedűs lány fehér melleit, ahogy világítanak az éjszakában. Mostantól számodra ő az a lány a szakadékból.

(78 – 84. oldal)

Legtávolabb Prágában voltál eddig, mikor édesapád elvitt benneteket a jubileumi kiállításra. De Münchenbe csupán Prágából másfél nap az út, három favagon csikorog a szántóföldek között, fokozatosan továbbiakat csatolnak hozzájuk, míg Linz-be érve hosszú vonat nem lesz belőlük. Zöld dombok között halad, foltos tehenek lustán emelik utána nagy fejüket és mélán kérődznek, sapkát vagy kendőt viselő hajlott hátú földművesek néhány órája szüretelik már a termést kis földjeiken vagy kaszálják a füvet a réten.
Nyitott vagonban ülsz, a reggeli levegő még hűvös. Élvezettel szívod a tüdődbe, ez a levegő nem tartalmaz sem füstöt, sem bányászati melléktermékeket, amelyekhez hozzá kellett szoknod. A kézipoggyászod kicsi, csak odaérsz és már utazol is haza, de a hónod alatt rajzokkal tömött mappát tartasz. A behívólevélben az állt, hogy a jelentkezők bemutathatják eddig készült műalkotásaikat. Gondosan válogattál a bányászokat ábrázoló rajzok, és néhányat az alkalmi akvarellek közül. Egymás után kézbe veszed őket és igyekszel kitalálni, elég jók lehetnek-e Münchenhez is. A veled szemben ülő férfi feltett lábakkal nézegeti őket, aztán megpróbál beszélgetésbe elegyedni veled; csak hogy emlékeztessen rá, hogy a német nyelvtudásod nem épp egy világszám és a vizsgán ez csökkenti majd az esélyeidet.
Végestelen-végig bámulod hát az elsuhanó világot, fákat, oszlopokat.
A levélben az is állt még, hogy a vizsgán felmérik majd a jelentkezők alapismereteit a kultúra és a művészet terén, valamint a tanulmányokra való jelentkezésük személyes indokait. Nem szeretnél kifundálni valamit. Készültél pár mondattal arról, mennyire szerettél volna az akadémiára menni, de a családi viszonyok arra kényszerítettek, hogy hivatásos fotográfushoz állj tanoncnak. Az iskola nyitásáról szóló cikkből megértetted, hogy nem lesz hátrányodra, ha hangot adsz csalódottságodnak. Az iskola igazgatója kifejezésre juttatta, hogy ötven évvel a fotográfia feltalálása után itt az idő, hogy az ne csak iparszerű rutin vagy amatőr időtöltés legyen többé, hanem művészetté váljon. Művészet, ennek a szónak bársonyos a felszíne, meg-megtapogatod, míg a vonat a kanyarokban csikorog.
A müncheni főpályaudvar terrakotta épületétől az iskoláig a Rennbahnstrasse-n csak néhány perc az út. Hamarabb beért a vonatod, elindulsz a központba, emlékezetedbe vésed a fontosabb kereszteződéseket, hogy el ne tévedj. Egyik fenséges épülettől a másikig érsz, fejed folyamatosan felfelé fordítod, ám gyorsan elfáradsz és leülsz egy bájos kis téren. A müncheniek meg-megállnak, elbeszélgetnek, nem sietnek sehova. Azon tűnődsz, milyen lenne, ha itt lennél otthon, ebben a Příbram-hoz képest oly élénk és valahogy mégis oly nyugalmas és felszabadult városban. Valami ott legbelül szenvedélyesen bólogat erre benned. De aztán rögvest eszedbe jut a vizsga, összerezzensz és ellenőrzöd az időt az órán, amelyet apukád adott kölcsön az útra, és a biztonság kedvéért a templomtornyon is. A karórán már csak egy óra van hátra, a templomtornyon pedig csak tíz perc — egy pillanatig eltart, míg pánikba esel, de akkor aztán a javából: rossz irányba indulsz el, ráadásul szétszóródnak a rajzaid és végül konflist kell bérelned, hogy egyáltalán odaérj.
Drtikol Franz, hajol egy férfi a névsor fölé. Nagyjából harminc fiatalember lehet itt, de ábécé sorrendben hívnak be benneteket, úgyhogy az elsők között kerülsz sorra.
A bizottság három férfitagja bemutatkozik neked, de aligha jegyzed meg a nevüket. Röviden elbeszélgetnek veled, de hamar megértik, hogy számodra nem annyira szórakoztató ez az udvarias németül folyó társalgás, így aztán rátérnek a rajzaidra. Állandóan kérdezősködnek és az arcuk semmit nem árul el. Hány évesen kezdett rajzolni? Tudja, mi az az aranymetszés? Ismer valakit a tizenötödik századi festők közül? Hogyan került közel a fotográfiához? Van Önnél saját felvétel? Nincsen? Egy sem? És ismer legalább valamilyen német fotográfust? És mi tetszik Önnek Perscheid-ben?
Aztán egyikük megkopogtatja az asztalt a ceruzája végével és azt mondja: Nos, rendben. Akkor lássuk, hogy sikerül a vizsga gyakorlati része. De még megkérdem Önt: ha véletlenül felvennénk, a nyáron megtanul egy kicsit jobban németül, ugye?
Ja, sicher.
Alakot kell festenetek egy málladozó szobor alapján, melyet kerekeken tolnak be, aztán tájképet emlékezetből. Hozzá vagy szokva, hogy gyorsan rajzolj, megtanultad a bányászok között, hogy néhány alapvető és döntő vonáson múlik. Ezzel szemben a többi fiatalember szorgosan árnyékol, radíroz és javítgat. Néhányan bizonyára magán rajzórákat vettek, gyakorlottan, felemelt ceruzával méregetik a szobrot és adják vissza az arányokat a papíron. Neked mégis úgy tűnik, hogy rajzaikból hiányzik a kifejezőerő, nem nyomják rá a ceruza hegyét, nem gyorsulnak a vonásaik. A bizottság egyik tagja kíváncsian sétálgat közöttetek és időnként tesz valamilyen megjegyzést. Hamarabb elkészülsz, mint a többiek és ő anélkül elveszi a rajzodat, hogy lehetőséget adott volna rá, hogy esetleg valamit kijavíts.
Amint mindez véget ér, rendelsz egy sört a legközelebbi kerthelyiséges sörözőben, aztán még egyet, aztán már besötétedett és rájössz, hogy talán nincs is elég pénzed éjszakai szállásra, hiszen konflissal mentél, most meg itt iszogatsz a jókedvű müncheniekkel. Megszámolod az aprót, csakhogy úgysem tudod, mennyiért találhatsz itt legolcsóbban szállást. De kit érdekel, mondod magadban emelkedett hangulatban, egy éjszakát a szabad ég alatt is eltölthetek. Az éjszakai Isar mentén sétálsz, aztán elterülsz egy terebélyes fa alatt.
Elegendő eljönnöd otthonról, és a fiúból férfi lesz, aki éjszaka egy idegen városban a sötétségbe böfög, levelekből van a fekhelye és a csillagok takarják be. Reggelre a hideg ébreszt ugyan, de úgy érzed magad, mint aki újjászületett. Levizeled a levél-párnád, leporolod magadról a maradék füvet és a folyóhoz mész megmosdani.
Este már ugyanazon a vonaton ülsz, mint amelyikkel jöttél, a gabona fakul, a táj a sötétségbe merül. Te is elmerülsz, el-elalszol, de nem sikerül teljesen elveszítened az öntudatod — állandóan felvillan benne a fény, arra emlékeztetve, hogy valami fontos dolog történt, csak ha ebben a félálomban valahogy vissza tudnál emlékezni, mi is volt az tulajdonképpen.

II.

Százmillió évvel ezelőtt a fény kémiai tulajdonságai lehetővé tették, hogy élet jelenjen meg ezen a bolygón. Az élet változtatta olyanná, amilyennek ma ismerjük. Az élő organizmusok megtanulták különböző módszerekkel feldolgozni a fényt, de egy kitűnik ezek közül: a fotoszintézis. A zöld pigment, a klorofill képes a fényt energiává alakítani, amely a növények, és közvetve az állatok és emberek életének is hajtórugója. A fotoszintézis mellékterméke az oxigén, a többsejtes élet egyetlen ismert kulcsa. Ez a fotoszintézis során olyan mennyiségben szabadul fel, hogy elárasztja az egész bolygót. Oxigén nélkül képtelenek lennénk lélegezni és tápanyagot égetni. A respiráció ugyanakkor kémiai szempontból a fotoszintézissel ellentétes folyamat, tehát a növények légzése és az állatok légzése végtelen körforgást eredményez, nevezhetnénk perpetuum mobile-nak, ha nem lenne a fény, amely a valódi hajtórugója mindennek. Uraim, hogy szellemi nézőpontból hogy látják mindezt, azt saját megfontolásukra bízom, de természettudományos nézőpontból legalábbis mindannyian végzetesen függünk a fénytől. Mindannyian az őskori nap leszármazottai vagyunk és mindannyian ebben a percben is fényt lélegzünk.
A kerek arcú és rövid hajú férfi feltolja a szemüvegét az orrnyergén és körbenéz a kilenc fiúból álló csoporton. Aztán így szól: Georg Heinrich Emmerich vagyok és üdvözlöm Önöket a Fotográfiai tan- és kutatóintézetben.
Egy régi könyvben bukkantam egy metszetre, melyen egy bölcs a fény sugaraiból kapott sugalmazást. Valóban, ilyen sugalmazásokkal tele a történelem, a felismerés elképzelhetetlen fény nélkül, és maga a fény is vált a szimbólumává. Különösen az utóbbi századokban tanultuk meg féken tartani és nagyszabású tudományos feladatokra befogni a fényt. A teleszkóp és a mikroszkóp mindkét irányba kitágították a világ határait és leleplezték a valóság kiterjedését, melyről senki álmodni sem mert. Honfitársunk, Wilhelm Röntgen nemrégiben olyan sugarakat fedezett fel, melyek áthatolnak az anyagon. És a művészet és szórakozás területén szintén számtalan segédeszköz és műszer létezik, mely a fény és az emberi szem összjátékán alapszik: csak véletlenszerűen sorolom, a laterna magica, a camera obscura és a camera lucida, a dioráma, a kinetoszkóp, a praxinoszkóp vagy a csodadob. — Uraim, rengeteg példát sorolhatnék még, de talán felesleges, ugyanis egyáltalán nem kétlem, hogy tisztában vannak vele, miért vannak itt: a fotográfia nem más, mint a következő elbűvölő megnyilvánulása annak, mire képes a fény az ember kezében. Ezúttal nem tágítottuk ki a teret, mint a teleszkóp vagy a mikroszkóp segítségével, hanem megállítottuk az időt. Végre képesek vagyunk megörökíteni a létezés illékonyságát, ahogyan azt előttünk költők egész nemzedékei igyekeztek megtenni.
Emmerich kinéz az ablakon és kigombolja a zakóját. Csak harmincegy éves, de máris kopaszodik. Mikor tekintete visszatér a tanterembe, ajkain alig észrevehető mosoly suhan át. Néhányan Önök közül csak néhány napja vannak Münchenben, mondja, és talán nem tudják, hogy van itt egy Schwabing nevű bohém negyed; bizonyára hamar felfedezik az ottani kocsmákat. Néhány nappal ezelőtt ott jártam meglátogatni egy festőt, a véletlen műve, hogy már vendégségben volt nála egy másik ismerőse, egy költő. Amikor ez a fiatalember megtudta, hogy fotográfus vagyok, bevallotta nekem: Egyetlen egyszer szeretném a kezemben tartani közvetlenül a nap sugarát és azzal írni — csak egyetlen egyszer! A fiatalember nevét nem árulhatom el, de nagyon is megértem őt. A fotográfiának megvan a maga pátosza, egyébként részben az etimológiájából is ez tükröződik — a fotográfia terminus a fényt és az írást jelentő görög kifejezésekből áll össze. Mondhatnánk, hogy fotográfusként fénnyel írjuk le a világot. Célunk pedig az elkövetkező két évben nem kisebb, mint megtanítani Önöknek a szépírást, ha tetszik, fény-kalligráfiát.
De rögtön az elején rá kell világítanunk valamire — rávilágítani, észrevették, ugye, nem szabadulhatunk a fénytől. A zenéhez és irodalomhoz hasonlóan a fotográfia sem művészetként jelent meg, hanem szórakozásként, de a zenével és irodalommal ellentétben általánosan még nem tartják művészetnek. Ám Önök most egy olyan iskolába kerültek, melynek az a célkitűzése, hogy éppen a fotográfia művészetére tanítsa meg Önöket. Hogyan taníthatunk Önöknek olyasmit, ami talán nem is létezik?
Nézzük meg közelebbről: Úgy tűnik, hogy a fő ok, amiért lenézik a fotográfiát, az a technikai és kémiai jellege. Az az általános vélemény, hogy az egyes felvételek csak a valóság mechanikus lenyomatai, a fotográfiai folyamat állítólag nem hagy teret az alkotói beavatkozásnak. A francia költő, Charles Baudelaire azt állította, hogy csak a lusta és tehetségtelen festőkből válik fotográfus, mert a fotográfia nem képes magasabb gondolatok és érzések imaginatív kifejezésére és legfeljebb nagyon szerény szolgálója lehet a művészetnek és tudománynak, mint a nyomdászat vagy a gyorsírás.
Engedjék meg, hogy mutassak Önöknek valamit. Két alkotást mutatok be Önöknek, melyek általában az irodám falán függenek. Emmerich felveszi az eddig az asztal lapjára üveggel lefelé fektetett képet és így szól: Ez az egyikük — Émile Deroy festőművész híres Baudelaire portréjának utánnyomata. Aztán felveszi a másik képet. Itt szintén a költő portréját láthatják, ezt azonban Étienne Carjat készítette a híres Nadar fotográfiai műteremben. Adok egy kis időt, hogy figyelmesen megnézzék a két arcképet.
Az most mellékes, folytatja egy pillanat múlva, hogy Deroy festményén a jobb kéz ujjai némileg görcsös hatást keltenek. Nyilván egyetértenek velem abban, hogy a költő jelenlétének mértéke összehasonlíthatatlan ezen a két portrén. A festmény talán erőteljesebben ragadja meg a festő látásmódját, de ami a művészi hatást illeti, ez inkább hátrányára van: az ábrázolt alany személyisége háttérbe szorul a festékrétegek és ecsetvonások nyomán, mintha egyik szubjektivitás harcolna a másikkal. Baudelaire a művészet és tudomány szerény szolgálójának nevezte a fotográfiát, de a szónak, amelyet használt, van még egy jelentése: alázatos. Mindig eszembe jut, ahányszor csak figyelmesen megnézem Carjat felvételét: alázatos, ám a maga egyszerűségében ezzel együtt rendkívül erőteljes megörökítése a költő személyiségének. Nézzék csak meg ezeket a szemeket: a valahol a távolban még mindig az elejthető vadat szimatoló vadászkutya fáradt szemei. És melyik festő engedné meg magának, hogy olyan egyenesre fesse az emberi ajkakat, melyek kimondhatják a legkevésbé kívánatos igazságot?
Igen, mint technikai és kémiai folyamat a fotográfia puszta eszköz és szolgáló; hasonlóképpen a szót is különféleképpen lehet használni, ez mindenkinek világos. Két évvel ezelőtt itt Németországban Max Priestert és Willy Wilcke-t azért ítélték el, mert belopóztak a szobába, ahol mint bálna a tenger fenekén, holtan felüdt Otto von Bismarck, és készítettek néhány felvételt, amelyeket aztán megpróbáltak eladni a sajtónak. Nagy botrány és pereskedés lett belőle, maguk a felvételek hivatalosan nem kerültek nyilvánosságra. Ugyanebben az évben Secondo Pia olasz fotográfus elkészítette az első felvételeket a Torinói lepelről, melyek rövidesen bejárták az egész világot. Ezt a legendákkal övezett leletet végre megpillanthatta mindenki. Ráadásul a sokkolt Pia számára kiderült, hogy a leplen a test lenyomata de facto negatív, mert az arc éppen a valódi fotográfiai negatívon nyeri el emberi formáját. — Két halott férfi, két felvétel ugyanazon évből. Azért hoztam ezeket a példákat, hogy megmutassam, hogy az, hogy mi a fotográfia vagy éppenséggel mi nem, attól függ, kinek a kezében és milyen összefüggésben bukkan fel.
Az újságok bőséges karikatúráira és kritikáira, melyek a fotográfiát gúnyolták, mielőtt ők maguk is elsajátították volna, ma már legyinthetünk. Jelentősebb ennél, hogy ellenfeleink gyakran, mint Baudelaire esetében, a művészek soraiból kerülnek ki. Sok festő idegenkedése a fotográfiával szemben általánosan ismert, ugyanúgy, mint a feltalálásának idejéből származó beteljesületlen jóslat, miszerint a festészet halálát okozza majd. De nem így történt és ehelyütt meg kell jegyeznem, hogy festőink fotográfiához fűződő viszonya gyakran emlékeztet a tekintélyes férfiak eltartott szeretőhöz fűződő viszonyára. Nyilvánosan tagadják, de a magánéletben nem csak hogy csodálják, de hatalmas inspirációt merítenek belőle: gyakran vázlatfüzet helyett használják, a segítségével keresik az eredeti kompozíciót vagy gesztust, sőt, egyszer láttam egy festőt, aki egy nagyító eszköz segítségével közvetlenül a festővászonra vetítette a negatívot.
Uraim, kezdetnek ez az iskola a jelszavát nyújtja Önöknek: Ars una, species mille. Egy a művészet, de ezer a formája. Ha nem értik, egy összehasonlítással segíthetek: Ahogy egyetlen fényforrás képes végtelen számú árnyékot vetni az alapján, milyen tárgyat tesznek elé, úgy manifesztálódhat a valódi alkotó szándéka végtelen számú formában az eszköz alapján, amelyet felhasznál hozzá.
De ne értsenek félre: egyáltalán nem szeretném azt sugallni, hogy a fotográfia minden körülmények között művészet. Semmi nem áll távolabb tőlem, mint hogy a valóságnak minden lélektelen duplikátumát, mely bejárja a világot, művészetnek tekintsem. Tudják, milyen szlogennel veszi be az amerikai piacot George Eastman, a Kodak vállalat alapítója? You press the button — We do the rest. Ön megnyomja a gombot — a többi a mi dolgunk. Úgy tűnik, éppen most kezdődik a felesleges fotográfiák korszaka, úgynevezett momentumoké, melyek végtelen mennyiségben biztosítanak olcsó muníciót a művészi fotográfia ellenfeleinek.
Uraim, azokkal a szavakkal kezdtem ezt a köszöntőbeszédet, hogy százmillió évvel ezelőtt a fény kémiai tulajdonságai tették lehetővé az élet megjelenését ezen a bolygón. De éppen ötven évvel ezelőtt az ember felfedezte, hogyan örökítse meg az életet ezen a bolygón a fény kémiai tulajdonságainak segítségével, korábban elképzelhetetlen módon. Éppen ötven évvel ezelőtt a fény felfedezte a lehetőséget, hogyan jegyezze fel saját művét. Kifejezhetjük úgy is, hogy beteljesedett nagy filozófusunk, Georg Wilhelm Friedrich Hegel jóslata: a világszellem az emberen keresztül újra, új módszerrel ismeri meg önmagát. Legyenek jó pásztorai a fénynek.

(104-107. oldal)

Fordítás: Juhászné Hahn Zsuzsanna